Nyolcvan éves korában elhunyt Babarczy László Kossuth-, Jászai Mari-díjas színházrendező, -igazgató, a kaposvári Csiky Gergely Színház örökös tagja, akinek nevéhez fűződik a Csiky Gergely Színház aranykora és a kaposvári színész tanszék létrehozása is.
A színházrendező halálhírét lánya osztotta meg a sajtóval hétfőn, s nem sokkal ezelőtt Kaposvár városa is közleményben számolt be a szomorú hírről.
Ebben felidézték Babarczy László életének és pályafutásának kiemelkedő pillanatait.
Babarczy László Budapesten született és itt is járt középiskolába, a Madách Imre Gimnáziumba 1955 és 1959 között. 1966-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán. Ezt követően a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol 1969-ig rendezett. Ezután 1973-ig a Nemzeti Színház tagja volt, majd ebben az évben a kaposvári Csiky Gergely Színház rendezője lett és 1974-től 1981-ig főrendezője, 1978 és 2007 között pedig a színház igazgatója volt. Hetvenedik születésnapján nevezték ki a Csiky Gergely Színház örökös tagjává.
Babarczy László direktorsága idején újult meg a kaposvári színház: egyre több lett a nívós előadás, s fogalommá vált a „Kaposvár-jelenség”, amely nemcsak hazai, hanem nemzetközi rangot is szerzett a Csiky Gergely Színháznak. Szerinte „a színházcsinálás igényessége miatt lett Kaposvár az, ami. Újat akartunk csinálni, s azt a legkorszerűbben.” Egy interjúban azt is kifejtette, hogy „mi Kaposvárott nem olyan kollektívára törekszünk, amely összemossa, megszünteti az egyéniséget, hanem éppen ellenkezőleg. Azt szeretnénk, ha kollektívánk összetartozó egyéniségekből állna… Mi arra törekszünk, hogy a társulat minden tagja maximálisan és minél több irányba kifejlessze a maga színészi egyéniségét, személyiségét.”
A színvonalas művészi munka Kaposváron gyakorta összekapcsolódott a közéletből olyannyira hiányzó szókimondással. „Mi csináltuk azt, amit jónak gondoltunk – jellemezte később Babarczy a hetvenes és nyolcvanas évek színházát –, s ennek akkor néha volt politikai visszhangja. Néha botrányosan nagy és kellemetlen. Mi pedig megpróbáltuk, hogy ne zökkenjünk ki a saját folyamatainkból.” A kaposvári teátrum vezetői szívósan őrizték az autonómiájukat, ami nem volt egyszerű feladat. Babarczy László is megtapasztalta, hogy – a saját szavaival – „szerencse, ész és más képességek kellenek egyes helyzetek megoldásához, hogy közben ne kelljen senki előtt hasra esni”.
