"Remélem jól megvertek, már rád fért"
Ilyet soha, semmilyen körülmények között nem mondhatunk.
Hogy én hibáztatom-e magam? Minden nap. 8 nap telt el, de éjszakánként alvás helyett azon pörgetem az agyam, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom, mikor volt az a pont, amikor inkább fel kellett volna állni, és elsétálni. Én sosem tapasztaltam az életemben erőszakot. Nem tudok mit kezdeni a történtekkel, annyira idegen számomra ez az egész helyzet. Méltatlannak érzem, hogy emiatt magyarázkodjak, hiszen nem szerepel az eszköztáramban a dolgok ilyesfajta elintézése.
Önmagában is hatalmas teher, egyik áldozatnak sincs arra szüksége, hogy a környezete, vagy akár idegenek őt hozzák ki hibásnak. És azt sem gondoltam, hogy ennyire rettenetes érzés ez, és micsoda utóhatásai vannak. Az agyunk tudja, hogy mennyit engedjen feldolgozni, és azt is, mennyit felejtsen.
Én most jutottam el odáig, hogy ezt le tudjam írni. Valamikor eljutok odáig is, hogy dolgozzak azon, hogy elengedjem, feldolgozzam ezt. Nem akarok túlozni, hiszen köszönöm, megvagyok, de számomra is meglepő, mennyire mélyen tudja érinteni az ember lelkét a testi erőszak. Ha rajtam múlt volna, az egészről maximum a legszűkebb környezetnek meséltem volna, de nekik se szívesen.
Nem akartam célszemély lenni, akibe minden "katasztrófaturista" belerúghat, akit szájára vehet egy ország, csak mert olyan méltatlan helyzetbe keveredett, hogy egy bántalmazás miatt neki kelljen magyarázkodnia. De belegondoltam, hogy hány olyan nőtársam van, aki nem meri elmesélni a történetét, nem mer segítséget kérni