"Egy ikon nem követi a világot, hanem ő formálja azt" - interjú Leslie Mandoki-val

Leslie Mandoki egyike azoknak a lázadó szellemű művészeknek, akik nem versenyeznek, hanem tisztelettel hajtanak fejet azok előtt, akik előttük törték az utat. A világszínvonalú magyar zenész, soha nem felejti el, honnan jött, és kiknek köszönheti a zenei szabadságot, a kreativitás határtalanságát. Nem üres szavakkal, hanem tettekkel tiszteleg a nagyok előtt, ezért is utazott haza Budapestre egyetlen estére, hogy lerója tiszteletét két ikonikus magyar rocklegendának, Szörényi Leventének és Bródy Jánosnak, akik 60 éve nyitották ki a zene kapuit egy új korszak felé. Mert a valódi zene nem csak hang, hanem örökség, bátorság és tisztelet!

Rockbook: Mit jelent számodra a zenei szabadság, és hogyan formálta ez a karrieredet?

Leslie Mandoki: A zenei szabadság számomra nem csupán egy fogalom, hanem az élet sava-borsa, az a láng, ami mindig is hajtott előre. Az én utam egy diktatúrából vezetett a szabadság földjére, és ebben a zene volt a legnagyobb fegyverem, a legerősebb pajzsom és a legmélyebb hitvallásom. A szabadság nem csak arról szól, hogy azt játszhatsz, amit akarsz hanem arról is, hogy mersz önmagad lenni, mersz kockáztatni, és mersz egy olyan világot teremteni, ahol a művészet nem köt kompromisszumot. Amikor a hetvenes években elhagytam Magyarországot, nem csupán egy másik országba mentem hanem egy másik dimenzióba léptem be, ahol határtalan volt a lehetőség. Láttam, hogyan működik a kreativitás nyugaton, hogyan születnek a legendás albumok, hogyan gondolkodnak azok a művészek, akik nemcsak tehetségesek, hanem valóban forradalmat csináltak a hangjegyekkel. Ebből építkeztem, és ebből formáltam meg a saját zenei univerzumomat. A Mandoki Soulmates pontosan erről szól: nincs határ, nincs műfaji keret, nincs kategória. Csak a lélek van, a szenvedély és az igazság. Egy színpadon állni olyan legendákkal, mint Ian Anderson, Bobby Kimball vagy Al Di Meola, és együtt létrehozni valami újat ez a valódi szabadság. Nem az eladások számítanak, nem a trendek diktálnak, hanem az a belső tűz, ami miatt egyáltalán elkezdtünk zenélni. A karrierem során mindig is az volt a célom, hogy ezt az energiát és ezt a szabadságérzetet átadjam a közönségnek. Nem vagyok hajlandó behódolni a zeneipar üzleti szempontjainak, mert a zene számomra sosem volt üzlet ez egy küldetés. Egy hangüzenet, amit tovább kell adni, hogy mások is megértsék: a zene nem falakat épít, hanem lebontja azokat. A zenei szabadság formálta a karrieremet, és ez az, ami életben tartja. Nem nézek vissza nosztalgiával, mert az út még mindig előre vezet. A szabadság mindig újabb és újabb ajtókat nyit, új embereket hoz össze, és új dalokat inspirál. És amíg ez így van, addig a zene él, és én is benne élek.

Rockbook: Melyik volt az a pillanat az életedben, amikor először érezted, hogy a zene valóban egy határtalan nyelv?

Leslie Mandoki: A zene határtalan nyelve számomra már egészen fiatalon egyértelművé vált, de volt egy sorsdöntő pillanat, amikor igazán megértettem, mit is jelent ez a mélyebb értelemben. Az a pillanat a nyugati színpadokra lépésemhez köthető, amikor először zenélhettem olyan emberekkel, akikkel egy közös szót sem beszéltünk – de mégis az első taktusnál éreztük, hogy ugyanazon a nyelven szólalunk meg.

Amikor elhagytam Magyarországot, és Nyugatra kerültem, hirtelen egy teljesen új világba csöppentem. Nem volt könnyű. Egy kelet-európai srácnak akkoriban nem osztottak könnyen lapot a nemzetközi zenei életben. De a zenében nincs útlevél, nincs határ, nincs ideológia csak a hangok és eltökéltség őszinte ereje. Amikor először játszottam együtt nyugat-európai és amerikai zenészekkel, hirtelen minden fal leomlott. Ott álltam a világszínvonalú zenészek között, olyan legendák mellett, akiket korábban csak bakeliten hallgattam….amikor megszólalt az első akkord, abban a pillanatban minden értelmet nyert. Nem volt szükség szavakra, nem kellett magyarázkodni elég volt egy tekintet, egy ritmus, egy hang, és minden a helyére került. Ez volt az egyik olyan pillanat, amikor megértettem, hogy a zene az univerzum igazi közös nyelve. Olyan nyelv, amely nem ismer politikai vagy társadalmi korlátokat. Olyan nyelv, amely képes összekötni embereket a világ minden tájáról, bármilyen háttérrel, bármilyen múlttal. Ez a felismerés azóta is meghatározza minden egyes dalomat, minden koncertemet és minden kollaborációmat. Ez az, amiért a Mandoki Soulmates született. Egy olyan zenei világ, ahol nincs különbség generációk és nemzetek között. Együtt játszunk, együtt alkotunk, együtt üzenünk a világnak. Mert a zene valódi szabadság, és a szabadság sosem ismeri a határokat.

Rockbook: Miért tartottad fontosnak, hogy személyesen tisztelegj Szörényi Levente és Bródy János előtt ezen a jubileumi koncerten?

Leslie Mandoki: Számomra a tisztelet nem csak egy szó hanem egy mély és igazi érzés, egy hozzáállás, egy életforma. Amikor megtudtam, hogy Szörényi Levente és Bródy János 60 éves pályafutását ünneplik, egy percig sem volt kérdés, hogy ott a helyem. Ezek az emberek nemcsak legendák, hanem úttörők, akiknek a munkássága nélkül sokunk útja egészen másképp alakult volna. Ők voltak azok, akik a zenéjükkel és szövegeikkel egy egész generációnak adtak reményt, és ez nemcsak a magyar könnyűzene, hanem az egész kulturális örökségünk egyik legfontosabb pillére. Az ő dalaik szóltak akkor is, amikor a szabadságról csak suttogni lehetett. Ők voltak azok, akik a zenével üzentek, amikor máshogy nem lehetett. És ez a fajta művészi bátorság és hitelesség az, ami engem is mindig inspirált. Annak a generációnak a gyermeke vagyok, akiket ők tanítottak meg arra, hogy a zene nem csupán szórakoztatás, hanem egy fegyver, egy lázadás, egy igazságkeresés. Amikor fiatal zenészként elhagytam Magyarországot, a dalaik ott visszhangoztak a fejemben, mert az ő dalaikban benne volt a vágy a szabadságra, a változásra, az új világra. Amikor elértem azt a pontot, hogy világszinten dolgozhattam a legnagyobb zenészekkel, soha nem felejtettem el, hogy kik voltak azok a magyar művészek, akik előttem törték az utat. A zenei életben sokan elfelejtik, hogy az igazi sikert nem egyedül érik el mindig ott vannak az elődök, akik lefektették az alapokat, és Szörényi Levente és Bródy János pontosan ilyen mesterek. Nem csak slágereket írtak, hanem egy korszak szimbólumai lettek. Amit ők létrehoztak, az nemcsak a múltunk, hanem a jelenünk és a jövőnk része is. Ezért éreztem úgy, hogy nem elég gratulálni, nem elég egy üzenetet küldeni ott kell lennem, a szemükbe kell néznem, és meg kell köszönnöm. Mert ha mi, zenészek nem mutatunk tiszteletet azok iránt, akik előttünk jártak, akkor hogyan várhatjuk el, hogy az utánunk jövők tiszteljenek minket? Az hogy ott voltam az egy gesztus, hogy tudják: amit tettek, az örökre itt marad.

Rockbook: Mit tanultál azoktól az elődöktől, akik megalapozták a zenei világot előtted? Volt olyan konkrét tanács vagy inspiráció, ami elkísért az évek során?

Leslie Mandoki: Az elődeimtől egy dolgot biztosan megtanultam a zene hatalmas felelősség, küldetés és erő, amely képes összekötni az embereket, generációkat és kultúrákat.

Fiatalként a magyar könnyűzene nagyjai, Szörényi Levente, Bródy János, Demjén Ferenc, Dusán mutatták meg nekünk, hogy a daloknak üzenete van, hogy a zene lehet a szabadság, a lázadás és az igazságkeresés egyik legerősebb formája. Az én nemzedékem számára rejtett kódok voltak a reményről, az ellenállásról és arról, hogy egyszer eljön egy szabadabb világ. Az ő szövegeik, dallamaik nemcsak slágerek voltak, hanem egy egész generáció érzéseit formálták zenévé. És ott volt a nagy Szakcsi Lakatos Béla, mesterem és jóbarátom, akitől megtanultam, hogy a zene nem csak hangok és harmóniák játéka hanem a zene a lélek, és ha nincs benne tűz, akkor nem is érdemes játszani, ő mutatta meg nekem, mit jelent a zene határtalan szabadsága. Nem számít, hogy honnan jössz, milyen műfajból érkeztél ha van mondanivalód, ha igaz vagy, akkor a zene mindig megtalálja az útját.

Azóta olyan legendás művészekkel dolgozhattam együtt, akik a világzene történetét írták: Ian Anderson, Jack Bruce, Bobby Kimball, Al Di Meola, Randy Brecker és még sokan mások. Az évtizedek alatt megtanultam, hogy a tehetség önmagában nem elég. A zene egy állandó fejlődés, egy utazás, ahol mindig keresned kell az új hangokat, az új kihívásokat.

Volt egy pillanat, amikor Jack Bruce – a Cream egyik ikonikus alakja – azt mondta nekem: „Ne hagyd, hogy a rendszer mondja meg, mit játssz! Ha az igazságot akarod átadni, azt csak őszintén, szívből lehet.”

Az igazi művészet mindig belülről jön, és nem szabad hagyni, hogy a trendek vagy az iparág szabályai formálják. Ha nem vagy hiteles, ha nem vagy bátor, akkor csak egy termék leszel, nem egy művész. Szörényiék, Bródy, Dusán, Demjén, Szakcsi ….mindannyian olyan művészek, akik nemcsak magukért alkottak, hanem azért, hogy valamit adjanak és hátrahagyjanak. A Mandoki Soulmates is egy misszió. Egy társaság, amelyben generációk és kultúrák találkoznak, hogy valami igazat mondjanak a világnak. A zene nem arról szól, hogy sztár legyél, hanem arról , hogy hatással legyél!

Rockbook: A saját munkásságod során hogyan próbálod továbbadni azt az örökséget, amit a nagy elődök rád hagytak?

Leslie Mandoki: A zene egy lánc, amely generációkat köt össze, és én mindig is úgy tekintettem a saját munkámra, mint ennek a láncnak egy újabb, szilárd szemére. Az elődök nemcsak dalokat hagytak ránk, hanem egy szellemiséget, egy attitűdöt. Számomra a legfontosabb dolog az, hogy ezt az örökséget hitelesen és szenvedéllyel vigyem tovább, számomra ez egy küldetés, a lényeg mindig ugyanaz marad: az igazi, őszinte, kompromisszummentes zene. Az örökség továbbadásának három kulcsa van számomra: hídépítés a generációk között, a zenei szabadság megőrzése és a tradíciók tisztelete és továbbgondolása.Az örökség nem egy vitrines emlék az örökséget meg élni kell, továbbadjuk, éltetjük, és soha nem hagyjuk kihunyni.

Rockbook: Szerinted a mai zenei világ mennyire épít az előző generációk munkásságára, és mit üzensz a feltörekvő zenészeknek?

Leslie Mandoki: A mai zenei világ elképesztő sebességgel változik, és ez egyszerre lehet áldás és átok. Egy kattintással elérhető szinte az egész zenei múlt, mégis azt látom, hogy a fiatal generáció gyakran inkább az algoritmusokra és a gyors sikerekre támaszkodik, mint azokra a mesterekre, akik megalapozták ezt a világot. A zeneipar digitalizációja megkönnyítette a zenekészítést és a terjesztést, de egyben fel is hígította a tartalmakat. A mai popkultúra gyakran a pillanatnyi trendekre épít, nem pedig a valódi, időtálló művészetre. Ugyanakkor, ha valaki elég kíváncsi és elég nyitott, most minden eszköz adott ahhoz, hogy felfedezze az előző generációk zsenialitását. A nagy kérdés az, hogy a fiatal zenészek mernek-e tanulni a múltból, vagy megelégednek azzal, amit a felszínen kapnak? A nagy elődök mind valamit hozzáadtak a zenei örökséghez. Nem követték a trendeket, hanem ők maguk teremtették azokat….ez igaz a magyar és a nemzetközi szinten dolgozó legendákra is, akikkel együtt játszhattam. Nem egy iparágat szolgálunk ki, hanem forradalmat csinálunk a hangjegyekből. A feltörekvő zenészeknek azt üzenem, hogy ismerjék meg a gyökereiket!Ne a gyors sikert keressék, hanem az igazságot! Ne féljenek kockáztatni és önmaguk lenni! Játsszanak élőben, amennyit csak tudnak és ne hagyják, hogy a zeneipar mondja meg, kik vagytok.

Rockbook: Ha lehetőséged lenne egy időutazásra, melyik korszakba látogatnál el, hogy egy legendás zenésszel együtt zenélhess?

Leslie Mandoki: Ha lenne egy időgépem, egy pillanatig sem haboznék azokba az évekbe utaznék vissza, amikor a rockzene és a jazz-fusion forradalmat csinált, amikor a kreativitásnak nem voltak határai, amikor a stúdiók, a színpadok és a próbatermek laboratóriumokként működtek, ahol új világokat építettek a hangjegyekből, új bolygókat fedeztek fel a hangok univerzumában. Ott lennék egy koncertteremben, ahol Jimi Hendrix a gitárját nemcsak hangszerként, hanem a zenei szabadság szimbólumaként használja, ahogy egyetlen pengetésével megváltoztatja a történelem menetét. Hallgatnám, ahogy a Purple Haze első akkordjai megremegtetik a levegőt, és érzem, ahogy a zene átlép minden határt és szabályt, új korszakot nyitva a rockban.Persze, ha már időutazás, akkor ott lennék a jazz aranykorában is, Miles Davis zenekarában, ahol minden egyes fellépés egy új világ születését jelentette. Vagy visszarepülnék a klasszikus zenébe, hogy egy sötét teremben egy gyertya fényénél Beethoven mellé üljek, és lássam, hogyan születnek meg azok a szimfóniák, amelyek máig hatnak ránk.

Rockbook: Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valaki ne csak tehetséges zenész, hanem valódi ikon legyen?

Leslie Mandoki: A tehetség önmagában nem elég. Az igazi ikonok nemcsak virtuóz módon kezelik a hangszerüket, írnak zseniális dalokat vagy fantasztikusan énekelnek ők azok, akik hatással vannak az emberekre, egy generáció érzéseit formálják meg a színpadon, és olyan örökséget hagynak hátra, amely nem fakul meg az idővel. Egy zenészből akkor lesz valódi ikon, ha hiteles abban amit csinál, nem attól lettek legendák, mert alkalmazkodtak az aktuális trendekhez, hanem attól, hogy fel merték rúgni a szabályokat és éppen ez tette őket halhatatlanná. A mai világban,az az igazi lázadás, ha valaki önmaga marad. A nagy zenészek írnak slágereket. Az ikonok viszont himnuszokat írnak. Az ikonok tudják, hogy a zene egy nyelv, amivel el lehet mondani azt is, amit szavakkal nem lehet kifejezni ez energia, jelenlét, szenvedély, ügy, rituálé. Egy valódi ikon nem csupán slágereket ír, hanem olyan életművet épít, amely túléli őt. Egy ikon nem követi a világot, hanem ő formálja azt, nem félnek szembe menni az árral, és nem hajolnak meg senki előtt, mert tudják, hogy a művészet örök.

Fotók és forrás: Rockbook.hu