A látás lényegében úgy működik, hogy a különböző tárgyakról, amiket látunk, visszaverődik a fény, ezeket pedig a szemlencse olyan módon küldi a szemükbe, hogy közben összegyűjti, és a retinára küldi a fénysugarakat. Itt többféle funkciójú fotoreceptorok, a pálcikák és a csapok alakítják a fényt az agy számára értelmezhető jelekké, amelyek a látóidegeken keresztül jutnak el a központi idegrendszerbe.
Ha felváltva koncentrálunk közelebbi és távolabbi dolgokra, a szemlencse eredendő rugalmasságát kihasználva változtatja az alakját, így aztán a tér különböző pontjairól érkező fénysugarak közül az épp szükségeseket gyűjti össze a megfelelő helyre. A szemlencse rugalmasságának azonban megvannak a maga határai, és ha nem sikerül elég jól fókuszálni a fényt, a végeredmény, vagyis a látás minősége sem lesz elég éles. Ekkor szoktunk elkezdeni hunyorogni.
A szemünk szűkítésekor két dolog történik, egyrészt megváltozik a szemgolyónk formája és a fény mennyisége.
