Mi a fontos?
Az album eredetileg egy angol nyelvű változatból, a korábban megjelent Hungarian Picturesből született, elsősorban ezeket a dalokat fordították magyarra, és készítették el újból. A korongon közreműködtek olyan hazai előadók, mint Takáts Tamás, Zséda, Horváth Charlie, Caramel, Ákos, Mező Misi, Pápai Joci és az októberben meghalt Szakcsi Lakatos Béla. Leslie Mandoki munkásságában ritkák a magyar művek, legutóbb 25 évvel ezelőtt adott ki hazai előadókkal nagylemezt, ez volt a Találkozások.
Az utóbbival szemben a Magyar Képek kimondottan más hatást kelt. Aki belevág a lemezbe, jó, ha három dologgal előzetesen tisztában van.
Az első és talán legfontosabb, hogy nagy zenei nyitottságot igényel. Lesz olyan a dal, ami az első pillanattól az utolsóig visszadúdolható, fülbemászó, egyszerűen átélhető sláger, de lesz instrumentális zenemű is, ami hemzseg a hangszeres szólóktól és az egymásra épülő vagy épp egymással kontrasztban lévő dallamoktól.
A második, hogy a szövegezés nem egy ember keze munkája. Pontosabban eredetileg mind Leslie Mandoki alkotása, amelyek a Hungarian Picturesen még angolul jelentek meg, de a fordításokban akad nóta, amelyet Ákos, mást Horváth Attila, megint másikat maga Mandoki fordította. Ebből kifolyólag a gondolatiság, a prozódia és a stilizáció is több helyütt eltér, a sok vendégelőadó énekéből fakadóan pedig a szövegek súlyozása és tördelése is hatalmas differenciákat ír le. Néhol kimondottan rádióbarát fülnek szól, másutt pont a nem várt helyekre érkezik.
A harmadik, hogy ez nagyrészt koncepciós album, de nem kizárólagosan. Bár a dalok – tartalmukat tekintve – kötődnek egymáshoz, ezt zeneileg nem mindenhol reprezentálják egyformán. Valójában az az érzése az embernek, mintha szerkezeti tömbök jelennének meg. Néhol egymásba folynak a dalok, mintha egy nagy zenei mű több tételét hallanánk, másutt teljesen szuverén dalok törik meg ezt a folytonosságot. Valahol ezzel is utalnak arra, hogy az album alapjául szolgáló Bartók Béla-életművet miképp lehet vegyíteni a progresszív rock és a jazz világával.
A zene nagyjai
Kicsit tovább nyitogatva a bartóki jelenlétet, a lemez elején rögtön a klasszikus és a népzene fúziója nyitja meg a történetet, az első dalok erős kötelékben indulnak. Ezt ugyan megtöri a később érkező Új a szél, de utána a Tegnapi lázadókig megint egy csokrot kapunk. A lemez komoly- és népzenei részei finoman mutatják be, miként lehet akár egy-egy szekvenciával átvezetni a magyar népzenét más nemzetek tradicionális hangzásvilágába, és mik azok a kiemelhető pontok, amelyekkel ez valóban elkülönül tőlük.
Bemutatják a laikus fül által sokszor természetesnek vett kapcsolatot a közismert magyar nép- és komolyzenei motívumok között, mégis rávilágítanak arra, hogy Bartók Béla zenéje, gondolata és jelensége miként határozza meg azt, amit ma a zenei örökségünkről gondolunk.
Ettől függetlenül azoknak is akadnak dalok, akik nem találnak örömöt a zenei magaslatok megélésében. A slágeresség sem hiánytermék a korongon, a Takáts Tamással közösen készült Tegnapi lázadók kimondottan erős dallamtapadással él, a benne lévő gitárszóló pedig kapott egy kicsit levegősebb teret, így a jól megválasztott hangszín finom és direkt hatást vált ki az ember zsigereiből.
A Hasonlóan a dallamokra igazodó, Pápai Jocival közösen készült Ide tartozunk igazán erős nóta, ráadásul, bár könnyeden, de megfogalmazódnak progresszív elemek is dalban, ami mégis hiba nélkül illeszkedik az éterbe. Ez a dal abban is különleges, hogy az egyik legjobban megragadt énekritmizálással és tördeléssel rendelkezik a lemezről, Pápai Joci megfogta a szöveg velejét.
Tényleg kimondottan szokatlan egy ilyen sok résztvevős lemeznél a jelenség, hogy a szövegek tördelése hol rádióbarát fül által elvárt módon történik, hol pedig egyszerűen felrúgja ezeket a kereteket, de közben az énekdallamok tekintetében mégis a slágeralapanyag pontokra lép.
