Orbán Viktor az olimpiáról: „A magyarok helye az első tízben van”

– Az előző olimpia óta tudjuk, hogy pontos kalkulációt készít előzetesen, hogy mik az aranyesélyek, és azt is mondta, hogy ezeknek a fele szokott nagyjából bejönni. Ez most is így volt?

– Nagyjából így. Titokban nyolcat reméltem, amikor Schmitt Pál elnök úr bemondta a maga öt várható aranyérmét, az szíven ütött, mert ő mégiscsak ért hozzá, szemben velem. Lehetett volna éppen nyolc is az aranyérmeink száma, mint ahogy lehetett volna négy is. Tehát ez a hat, ez derekas helytállás. Ha a jelent nézzük, akkor elfogadható, és azt lehet mondani, hogy szépen helyt álltunk, tartjuk magunkat. Ha a jövő felől nézzük és a mostani olimpiát arra használjuk, hogy megértsük a következő olimpiákat, akkor az, amit most tudunk, kevés, csak a folyamatos hátrasorolódáshoz elegendő. Kanada, Dél-Korea, Új-Zéland, a közép-ázsiai küzdősportok országai elmennek mellettünk. Ráadásul mindegy, hogy tetszik nekünk vagy nem, a klasszikus sportágak mellé jönnek új sportágak is, nem lehet kimaradni az új sportágakból. Ez nehéz szakmai feladat, amit majd az olimpiai bizottságnak kell megoldania, de nem mondhatunk le az olimpia programjába bekerülő új sportágakban elérhető esélyeinkről, mert ezzel hátrasoroljuk magunkat.

– Úgy fogalmazott, hogy tartjuk magunkat, amivel kapcsolatban Fábián László, a MOB főtitkára azt mondta, hogy ez nagy fejlődés, mert egyre élesebb a verseny és most már százat közelíti az érmes országok száma, ugyanakkor olyan véleményt is lehetett olvasni, hogy egy helyben toporgunk.

– Óriási teljesítmény őrizni a helyünket, ehhez legalább annyi energiát kellett most mozgósítani, mint korábban az előrelépéshez. Ebben a főtitkár úrnak igaza van. De Szilágyi Áron igazsága erősebb. Még az előző olimpia után olvastam tőle: ami ma elég, az holnap kevés. Másik kérdés, hogy a hagyományaink és a képességeink alapján hova lőjük be magunkat, mi a reális elvárás Magyarországgal szemben, egyáltalán lehet-e elvárás? A sport nem matematika, a formaidőzítés, a váratlanul megjelenő új kihívók – mi is okoztunk meglepetést tekvandóban – befolyásolják az eredményeket, nem lehet úgy elvárni a sporttól a sikereket, mint régen a termelési mutatókat a szocializmusban. De valahogy mégiscsak meg kell fogalmazni, hogy nagyjából hol van a mi helyünk a világban. És az csak részben a helyzet jó fölmérésén múlik, nem elfogadni kell azt, ami realitásnak tűnik, hanem lehet azon változtatni is. Szerintem a mi helyünk az első tízben van. Minden olimpián az első tízben, és összességében, az olimpiák történetét nézve is az első tízben. Nem érdemes kisebb célt kitűzni. 

– Ha a sport nem is matematika, vannak kimondottan sikeres, talán számunkra is követhető nemzeti modellek.

– Új-Zélandot meg kell néznünk mindenképpen. Szimpatikus ország, fantasztikus eredményekkel. Mint ahogy nekünk is volt korábban a női kajak-kenuban korszakos zsenink, aki behúzta a három aranyat, most ők húzták be azt a három aranyat Lisa Carrington révén. Ha az a három elsőség nálunk van, akkor ma kilenc aranyéremről beszélünk. Csak az új-zélandi lányok valahogy elénk lapátolták magukat. Kétségkívül vannak szezonális vagy egy-egy olimpiai ciklushoz köthető változások, de a trendnek mégiscsak annak kell lennie, hogy nekünk, magyaroknak a világ tíz legjobb sportnemzetében a helyünk.

– Már szinte hallom: miért nem örülünk önfeledten a csodás párizsi eredményeknek? Miért nem jó a magyaroknak soha semmi?

– A magyar törekvő fajta. Mindig többet és jobbat akar. De nem mindegy, hogyan vagyunk elégedetlenek. Van egy libsi elégedetlenség. Az egy nyegle, semmi se jó, ez is rossz, az is rossz. És persze mindig valaki más tehet arról, hogy az rossz. De van egy keresztény hagyománya is az elégedetlenségnek, és ez él Magyarországon. Én ehhez tartozom, állandóan elégedetlen vagyok: ez is jó, mert hat, az nagyon jó. De lehetne hét is, nem? Meg lehetne nyolc. És akkor azt kérdezem, hogy mit tudok én azért tenni, hogy a hatból hét, a hétből pedig nyolc legyen? Van egy olyan típusú elégedetlenség, ami nem rombol, nem nyegle, nem leszól, nem leértékel, hanem inkább elszántságot hoz, meg feladatot jelöl ki. És ha ez a jófajta elégedetlenség van többségben Magyarországon, akkor a sport fejlődik. Ha nyegle korszakba jutunk, és egy liberális elégedetlenség uralkodik, aminek soha semmi nem jó, és a maga felelősségét sosem ismeri el azért, hogy az állapotok nem kielégítőek, ha abban a kulturális közegben vagyunk, akkor a sport azonnal megszenvedi. Tehát nem mindegy, hogyan vagyunk elégedetlenek a teljesítményünkkel.

– Jó úton vagyunk afelé, hogy stabilizáljuk a helyünket a legjobb tízben? Tokió után azt mondta, hogy az látszik a számokból, hogy széles a magyar sport, akkor 13 sportágban szereztünk pontot, most 15-ben.

– Vannak ki nem használt lehetőségeink. A sportvezetésnek szerintem feladata, hogy ezt észlelje. Például különleges dolog, hogy kerékpárban ilyen jól szerepeltünk. Azt mutatja, hogy van valami nehezen megfogalmazható rejtélyes kapcsolat a sportág meg a magyarok között. Az meg hiba, hogy a pályakerékpárból kiszálltunk. A velodromok építése része volt a magyar sportágfejlesztési terveknek, de aztán pénzhiány okán elmaradt. Legalább kettőt, de inkább hármat kellene építeni, egyet keleten, egyet nyugaton, egyet meg Budapesten. Aztán a küzdősportok új ágazatai. Magyarországon a karate népszerűbb, és többen űzik, mint a tekvandót, de a küzdősportokban is van keresnivalónk. Az ökölvívásért nagyon aggódtam, mert ott a szövetségen belül sosincs béke. Itt van nekünk két fantasztikus élő legendánk, a Madár meg a Kokó (Erdei Zsolt és Kovács István – a szerk.), akik valahogy nincsenek benne a sportágban, nem tudják hozzáadni a saját legendájukat a sportághoz, amire egyébként szükségünk lenne. Meg persze nem szabad elfelejteni, hogy az ökölvívás valójában szuterén sport, az alagsorban vannak a termek, ahova szó szerint le kell menni, és ott elszánt fiatal pasasoknak kell százával edzeniük ahhoz, hogy kijöjjön az egy vagy két Kokó meg Madár, aki Magyarországot méltón tudja képviselni.

– Most már elszánt hölgyek is vannak.

– Ez egy nehéz ügy. Valahogy nekünk, férfiaknak furcsa látvány, amikor hölgyek verik egymást. Nagy viták is folynak erről. De ezt inkább rájuk kell bízni, akarják-e, és ha akarják, akkor inkább támogatni kell őket. Közel voltunk, ha nem egy férfiszerű ellenféllel kell verekednie, megküzdenie a mi lányunknak, Hámori Lucának, akkor ott éremközelben, sőt a dobogó tetején is állhattunk volna. Bízunk az olimpiai mozgalomban, hogy erre a kínos problémára megnyugtató megoldást talál. A lényeg, hogy a magyar bokszban valami megmozdult. A birkózást nem értjük egyelőre. A birkózás azon kevés küzdősportágak közé tartozik, amelynek van akadémiai rendszere, és nemcsak Magyarországon, hanem még a határon túl is. Azt hittem, hogy onnan szélesebb alapokról nagyobb számban jönnek föl tehetségek, mint ahogy Tokióban fantasztikusan is szerepeltünk. Hogy ez időleges visszaesés, vagy mélyebben ülő bajok vannak, most még nem tudjuk, de remélem, a sportvezetés tisztázni fogja. És hát a kajak-kenu, ami nem hozott aranyat. Ezért van egy ilyen keserédes megjegyzés a mondat végén, sok szép érem, de arany nem volt. Ezekben a sportágakban általában voltak kiemelkedő zsenijeink. A vívásban Szilágyi Áron, a kajak-kenuban legutóbb Kozák Danuta, úszásban Hosszú Katinka. Olyan sportolónk, aki kettő vagy akár három aranyat is hoz, ami a mi érmeink számán sokat lendíthetne, most éppen nincsen.

– Milák Kristóf nem lehetne ilyen?

– A zseniken nem lehet eligazodni. A napokban éppen beszélgethettem vele egyébként, remek beszélgetés volt, de világossá vált számomra, hogy olyan zseni, akin nem lehet eligazodni, és nem is kell. Én is emberekből építek várat, mint az edzők, a kormány is így működik. Sok tehetséges emberből kell végül csapatteljesítményt kihozni. De vannak öntörvényű zsenik, ahol a legtöbbet akkor használunk, ha nem szólunk bele, hogy ők hogyan csinálják. Rájuk kell hagyni. Magyarországon mindig lesznek olyan zsenik, akiket egész másképp kell kezelni. A futballban volt Varga Zoli, az úszásban van Milák Kristóf, az öttusában volt Balczónk. Nem tudjuk egy kaptafára felhúzni őket, ők született zsenik. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. De nem kell minden magyar géniusz teljesítményét megértenünk. Egyszerűen csak örülnünk kell, hogy van. A vezetők ilyenkor ne akarják visszasámfázni őket abba a modellbe, ami egyébként tízből kilenc embernek sikeres. Tudnék példát hozni a politikából is. Segíteni, bátorítani és hagyni. Hogy ez kihozza-e Milák Kristófból azt, hogy a pillangón túl még más számokban is megveri a világot, majd kiderül. Lehet, hogy egyszer csak beugrik a medencébe, és megint meglep mindenkit. Figyelem az Amerikából jövő híreket, és talán Kós Hubert esetében is számíthatunk többre. Ha van két-három korszakos emberünk, egyszerre vívásban, kajak-kenuban meg úszásban, akkor sorjáznak az aranyak. A korszakos zseni két-három aranynál kezdődik.

Fotó: MTI/Illyés Tibor

– Ha javíthatna egy helyet valamelyik magyar versenyző vagy csapat helyezésén, akkor melyik lenne az?

– A kajak ezer méter. Bármelyik a két magyar fiú közül. A győzelmükben olyan biztos voltam, mint szinte semmiben. Hogy van két olyan világklasszisunk, akiket nem lehet megverni. De hát a cseheket nem lehet leírni. Emlékszem erre az emberre, Jozef Dostálra még a korábbi világversenyekről. Ledobott vagy tíz kilót, fölkészült, és megvert bennünket. Ezt álmomban sem gondoltam volna. Ha valahol egy srófot eltekerhetnék, és így értékesebb érmünk lehetne, akkor az a kajak királyszám.

– A régiós éremtáblázaton szembetűnő az előnyünk, sőt mintha nőne.

– Igen, de én az ellenkezőjét vonom le, mint amit erről olvastam. Az jó, hogy mi versenyzünk a régiós országokkal, és az élen vagyunk. De nekünk az nem jó, ha ők nincsenek állandóan versenyben velünk. Sikeresebb románokat, sikeresebb horvátokat, még több aranyérmet a szerbeknek, érmeket a szlovákoknak, mi ebben vagyunk érdekeltek. Ha valaki azt gondolja, hogy Magyarország a régióból kiszakadva tartósan sikeres lehet, az a sportban is és a politikában is téved. Közép-Európának kell sikeresnek lenni. És ezen a Közép-Európán belül kell nekünk, ha lehet, elsőnek lenni, de legalábbis harcolnunk kell a legjobb pozícióért. Nekünk az egész régió felemelkedése kell. Az összes szomszédunké. Ugyanis ez vezet el bennünket oda, hogy lehessenek újra közép-európai bajnokságok. A közép-európai bajnokságok valaha rendkívül fontos szerepet játszottak, fölértek időnként egy teljes értékű Európa-bajnoksággal is. Ha képesek lennénk, hogy a bajnokságainkat is összehangoljuk, mondjuk, a futballban, és egy vagy két ligába szerveződne Közép-Európa, mindig ott lenne két-három csapat a BL-ben a régióból. Örülnünk kell a régiós riválisaink sikereinek is. Szerettem volna egy szerb–magyar vízilabda döntőt…

– No, igen, a csapatsportok. Itt is ellentmondásos a helyzet: régóta nem volt négy csapatunk a játékokon, s majdnem öt lett, ugyanakkor a pólóérem elmaradása miatt lehet hiányérzetünk. Mit gondol erről?

– A csapatsportban nincs olyan, hogy elég. A klasszikus csapatsportágak mindegyikében ott kellene lennünk az olimpián, de legalábbis a vízilabdán és a kézilabdán túl is fociban, a kosár- és röplabdában is folyamatosan nyitva kellene legyen az esély. Ami a pólót illeti, nem hiányt érzünk, hanem csalódást. Eleve csalódottak vagyunk vízilabdában, ha nem nyerünk, innen indulunk. És most nem ezüstérmünk van, hanem negyedik helyünk. Szoktak időnként panaszkodni, hogy Magyarországon csak az aranyat respektálják az emberek. Ez félreértés, nem így van. Magyarországon az emberek jó ítélőképességgel rendelkeznek a sportteljesítmények területén is. Nagyon sokra tartják a megyei bajnokságot is meg az országos bajnokságot is, még azokat is, akik nyolcadikként úsznak be vagy futnak be a célba egy országos bajnokságon. Minden magyar tudja, amögött nagyon nagy meló van. És nincs Milák Kristóf vagy Kós Hubert, ha nem úsznak tízezrek naponta. Olyanok, akik sosem fognak kijutni az olimpiára. Ezért a magyar sokra tartja a hatodik helyet is meg az ezüstöt is meg a bronzot is. De a magyar tud valami mást is. Azt, hogy a bajnok egy másik kategória. Az ezüstérmet meg a bronzot kis távolság választja el egymástól, de az ezüstöt az aranytól egy világ. Jól szerepelni, ügyesnek lenni, és ezért nyerni egy érmet, az egy dolog. De legyőzni az egész világot, az egy másik dolog. Vízilabdában is jól játszottunk, mert sok jó játékosunk van. Fantasztikus dolgokat csináltunk. Egy dolgot nem csináltunk: nem győztünk. Győzni tudni kell. Világklasszisok vannak a magyar válogatottban. Lehet, hogy elfogult vagyok, és hazabeszélek, de amit például Zalánki Gergő szokott csinálni a medencében!... Az olyan, mintha állandóan fölbőrözné futballban az ellenfelet. Nem írom alá azt, hogy a kiemelkedő klasszisok hiánya okozta volna a negyedik helyünket. Inkább a győzelemhez szükséges többlet hiányzott a csapatból. Négy vereséget szenvedni egy olimpián, egy magyar vízilabda-válogatottól az ember nem ezt várja. 

– A győzni tudás nagy példája volt viszont például Gulyás Michelle.

– Életem egyik nagy élménye, hogy Sydneyben láttam Balogh Gábor heroikus küzdelemben nyert ezüstérmét, örülök, hogy most szerepet vállalt a sportágban. Martinek János, a távozó szövetségi kapitány is a világ tetején volt egykor. Az elmúlt két-három év eredményei alapján úgy érzem, hogy mind a női, mind a férfi szakágban visszatért a magyar öttusa a nagy korszakaihoz. Fantasztikus, hogy az utolsó klasszikus öttusa arany Magyarországra került egy hölgy révén. Ha valaki tud mondani valamit a győzelemről, Gulyás Michelle tud! Olvastam a nyilatkozatában, bár a második helyről indult a futás előtt, azt mondta, hogy a végén úgy érezte, hogy ha kitörik a lába, ezt akkor is meg fogja nyerni.

– Igen, hogy még Usain Boltot is lefutotta volna…

– Erről van szó! A győzelem egy tudás. És ő fantasztikus példát adott nekünk ebből. És bár minden győzelem csodálatos, volt egy epikus győzelmünk is, Rasovszky Kristófé. Ott, abban a Szajnában, aminek először is áramlása van, másrészt a fene se tudja, hogy mi van benne, ahogy az élre áll, és mindegy, mi történik, ha cigánygyerekek potyognak az égből, akkor is megnyeri! Egy olyan sportágban, ahol soha magyar férfi olimpiai aranyat nem nyert. Aki győzni akar, azt semmi nem zavarhatja meg, főleg nem pszichologizál, hogy teher van rajta, meg mit fognak gondolni. Teljesen mindegy, ha a Föld összeér az éggel, akkor is nyerni fogok. Ez az, ami a bajnokot megkülönbözteti mindenki mástól. Vannak lelki betegségekre utaló nyelvi fordulatok a magyar sportban is, például az esélyesség terhe. Holott a teher az esélytelenség, nem az esély. A kudarcok mentegetésének is van egy kultúrája Magyarországon, ami lehangoló, bár jószándék van mögötte. Ha valami nem sikerül, azonnal mentegetjük a sportolót. Ezzel valójában degradáljuk is. A sportolónak nincs szüksége arra, hogy mentegessük. Mert ő komoly férfi, illetve komoly hölgy, aki a kudarcot is el tudja viselni. Nem kell pelenkázni, nincs erre semmi szükség. Meg akartam csinálni, ez most nem sikerült, majd legközelebb megcsinálom.

– Említette a fertőzött Szajnát. A cinizmus netovábbjaként éltük meg, hogy a rendezők, bár pontosan tudták, hogy fertőző, és kórházba kerülnek a versenyzők, mégis belekényszerítették őket a vízbe, és egy vállrándítással elintézték a kockázatokat és az úszóknak tulajdonképpen megalázó helyzetet. Vajon mi megengedhetnénk magunkat egy ilyen botrányos döntést házigazdaként?

– A saját szakmámból hadd hozzak egy példát. Amikor az Európai Unióban vita volt pár éve arról, hogy néhány ország túllépi a közösen vállalt költségvetési hiányküszöböt, a franciák is bekerültek ebbe a körbe. Akkor megkérdeztem Juncker elnök urat, ugye, minden országgal szemben lépéseket foganatosít az unió? Mi lesz a franciákkal? A franciák a franciák, ott nem lesz szankció, ez volt a válasz… Nem szabad azt hinnünk, hogy a világban a nemzetek azonos elbánásban részesülnek. A magyar győzelmek azért érnek különlegesen sokat, mert a magyarok általában hátrányos elbánásban részesülnek. Ritka az a pillanat, és ritka az a sportág, ahol olyan szinten tudjuk magunkat képviselni, hogy fair elbánásban legyen részünk, esetleg kedvező közegben lépjünk pályára. Mi általában hátrányból kezdünk, és onnan nyerünk.

– Korábban klasszikus csapatsportokat említett, meg új sportágakat, amelyekbe be kell kapcsolódnunk. De gyeplabdában például már 1936-ban ott voltunk az olimpián, igaz, azóta sem.

– A kommunista rendszerben néhány hagyományos magyar sportág egész egyszerűen lekerült a térképről. Ilyen kifejezetten polgári sportág volt a gyeplabda, de az evezés is. Persze a szocializmus idejében a kajak-kenut szépen felnövesztettük helyette, de nem helyette kellett volna, hanem mellé. Az evezésnek kiváló helye lehet az egyetemi sportban. És egyébként a 19 párizsi érem közül 16-nak a kivívásában vettek részt egyetemisták, vagyis többet remélhetünk a versenysportban is az egyetemektől, mint azt talán korábban gondoltuk. De ha már polgári sport: fantasztikus teljesítmény, hogy a vitorlázásban az utóbbi két-három olimpián tenger nélkül ott vagyunk, nemhogy tengerrel, de óceánnal rendelkező országokkal pariban, vagy legalábbis kopogtatunk az ajtón. Ha a vitorlázásból egymás után jönnek tehetségek, akkor annak az a megfejtése, hogy van valami, amit a magyarok látnak a sportágban, amit talán mások nem, és ami alkalmassá tesz bennünket, hogy a legjobbak közé kerüljünk, ha pedig ez így van, akkor segíteni kell az ilyen sportágakat. Általában a sportszövetségeknek nem hatóságként kell viselkedni, hanem szolgáltatóként. Persze el kell várni a teljesítményt, rendet is kell tartani, de az alapattitűd a kormányzati sportvezetés részéről is meg a szakági vezetés részéről is inkább legyen szolgáltató jellegű.

– Apropó, sportvezetés. A magyar sportban mindig az olimpia után van az összegzés, értékelés, mérlegkészítés ideje. Hogyan zajlik ez?

– Az első összegzést már elvégeztem, mert amikor az olimpia zárónapján Gulyás Michelle befutott, és megnyerte a viadalt, akkor a gyorsértékelést elküldtem a sportállamtitkárnak, SMS-ben. Ez egy szóból állt, így hangzott: „Maradhat.” Ezért azt biztosan tudom mondani, hogy a következő olimpiai periódusnak a mostani sportállamtitkárral, Schmidt Ádámmal vágunk neki. És már a napokban dolgozom vele, épp az olimpia értékelésének a módszertanát tekintjük át. Küszöbön áll újabb sportágfejlesztési megállapodások láncolata, amit az államtitkár úrnak kell tető alá hozni.

– Itt várhatók hasonló takarékossági intézkedések, mint mondjuk az idei évtől az akadémiák esetében?

– A takarékosság nem jó szó, nem takarékoskodni kell, hanem ésszerűen kell költeni. Semmilyen pazarlás nem fogadható el, ugyanakkor minden forintnak rendelkezésre kell állnia, amire szükség van. Minden fölöslegesen elköltött forint kétszeresen fáj, mert egyfelől pazarlás, másfelől meg hiányzik valahonnan. Ezért feszes, fegyelmezett, de a munkához szükséges minden feltételt biztosító finanszírozásra van szükség. Ez az elvem nemcsak a sportban, hanem általában is.

– Fürjes Balázs magyar NOB-tag azt mondta néhányr nappal az olimpia után, hogy lehet, hogy a MOB-nak nagyobb szerepet – felteszem: büdzsét – kellene adni a sportirányításban, amire korábban már volt példa. Mi a véleménye?

– Nem zárkózunk el ettől. Hogy mi a jó sportvezetési szerkezet, állandó vita a sporttal foglalkozók világában. Csak a mi kormányzati időszakunkban legalább két vagy három modellt kipróbáltunk már. Nem a kormány dolga, hogy levonja a tanulságokat, sokkal inkább azoknak a sportolóknak a dolga ez, akik világszintű teljesítményt nyújtottak, és bennmaradtak a sportban vezetőként. A kormány készen áll arra, hogy együttműködjön, és akár nagyobb lehetőséget adjon a MOB-nak is. És akkor itt egy fájdalmas, keserédes félmondatban emlékezzünk meg arról, hogy ezt az olimpiát Budapesten kellett volna megrendezni…

– Gyulay Zsolt MOB-elnök Párizsban úgy fogalmazott, hogy százszor jobb olimpiát tudnánk rendezni.

– A százas szorzó talán túlzás, ha nem is óriási.

– Mielőtt találkoztunk, a kollégáimat is megkérdeztem, hogy milyen kérdést tennének fel miniszterelnök úrnak a helyemben, és a kérdéseik többsége a lehetséges budapesti olimpiával volt kapcsolatos.

– Ha egyszer bementél egy zsákutcába, és kihátráltál, még egyszer ugyanoda ne kanyarodj be. Nyilvánvaló, hogyha a budapesti városvezetés nem támogatja a budapesti olimpiát, akkor nem lesz olimpia. A kormány megfeszülhet, akkor sem. Annyit tehetünk, hogy az olimpiai bizottság számára minden feltételt rendelkezésre bocsátunk, hogy az olimpia rendezésére fölkészülhessenek. Ha az olimpiai bizottság úgy dönt, hogy akarunk olimpiát, és Budapest mellé áll, akkor nincs kétség, a kormány ezer százalékkal támogatja. De mi nem tudjuk a hiányzó akaratot, elszántságot és szándékot pótolni. Ez egy budapesti ügy és egy budapesti döntés.

– A külföldi újságíró kollégák is azt kérdezgették tőlünk Párizsban, hogy mikor rendez Budapest olimpiát, hiszen azt látják, hogy sikeres vizes vb-n, atlétikai vb-n, futball Eb-meccseken vagyunk túl, 2026-ban pedig jön a BL-döntő.

– Az aranykapu ki van nyitva, csak át kéne bújni rajta. Már most is itt volt, már elhozhattuk volna a mostanit is, de a 36-osat, ha akarjuk, el tudjuk hozni. Nem hiszem, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által meghirdetett elveknek bármely más helyszín jobban megfelelne, mint Budapest, illetve Magyarország. Van egy olyan irányelv, hogy ne építsenek új sportvárost az olimpiára, hanem a létező intézményeket használják. Nincs a világon még egy olyan ország, amelynek annyi, az olimpiára alkalmas és kipróbált létesítménye lenne modern verzióban, mint Magyarországnak. Atlétikai stadion, a Puskás Aréna, itt ülünk most a Duna Arénában. Mindenünk megvan. Néhány mobilcsarnokot kell fölhúzni meg elbontani, és jó napot. Hosszú évtizedeken keresztül azért nem lehetett reálisan arra gondolni, hogy olimpiát rendezzünk, mert az ország egész egyszerűen nem volt abban az állapotban. A sportlétesítményei sem, de az ország infrastruktúrája sem úgy nézett ki, mint ahol vendégül lehet látni a világot, és az ide érkezők egy bizakodó, a saját teljesítményére büszke, megalapozottan reménykedő országban lehetnek vendégek. Mert az olimpia mindenütt erről szól. Magyarország nem volt abban a helyzetben, hogy ilyen képet mutasson, nem ez volt a valóság. Most más a helyzet.

– Ezügyben a reptér visszavétele is fontos lépés?

– Az ország kapuja, ami a reptér, meg az onnan a városba vezető közút pillanatok alatt rendbe jön, ott nagy fejlesztések előtt állunk, az olimpiától függetlenül. De a lényeg, hogy van itt egy ország, amelyik nemcsak a létesítményeiben, hanem lelkiállapotában is alkalmas arra, hogy olyan helyszín legyen, ahol a világ jobbá tételében hívő világ tagjai – a sportolók mind ilyenek – otthon tudják magukat érezni. Nem voltunk még ilyen helyzetben sosem. Nyitva van az aranykapu.

– Amíg korában volt olyan érzése az embernek, hogy lasszóval kell fogni olimpiát rendezni hajlandó országot, várost, most szinte hetente jelenti be valaki a rendezési szándékát India, Lengyelország, Dél-Korea, Isztambul…

– Egyszerűbb lett volna a mostani 2024-es rendezést megnyerni, mint a soron következőre pályázni, de ez már a múlt, ez a hajó már elment. Nem hiszem, hogy találunk még egy olyan lehetőséget, amely úgy megrántaná fejlődésében ezt a várost, mint egy budapesti olimpia.

– Meglepte, hogy Thomas Bach a korábbi hírekkel szemben nem indul újra a NOB-elnöki posztért?

– Thomas Bachnak a magyar sport sokat köszönhet. Régen volt olyan jóindulatú első embere az olimpiai mozgalomnak, aki értette Közép-Európát, aki kedvelte a magyarokat, és értékelte a magyarok teljesítményét. Ő pontosan érzékelte azt a deficitet, hogy itt van egy ország, amelynek már az olimpiai mozgalom létrehozatalában is fontos szerepe volt, amely azóta is szerelmes elkötelezettje az olimpiai eszmének, fantasztikus teljesítményeket tesz le az asztalra, az első tízben van, és soha nem engedték meg neki, hogy olimpiát rendezzen, vagy hogy megmutassa egy olimpia rendezésén keresztül is a sportszeretetét. Nem mondom, hogy ezzel kelt-feküdt, de pontosan tudta, hogy ez így nincsen jól. És minden esélyt meg is adott Magyarországnak arra, hogy ezen változtassunk. Mi nem tudtunk vele élni. Ez rajtunk múlt. Úgyhogy az ő távozása kedvezőtlen, hiszen egy barát távozik. De az összes sportág élén álló vezető, azaz a NOB-elnök munkája embert próbáló feladat, eszi az ember életét. Ezért barátként inkább örültem, hogy úgy döntött, hogy nagy sikerekkel és emelt fővel, egészséges emberként távozik.

– Talán a botrányok is közrejátszhattak a NOB-elnök távozásában. A sportot a hagyományos értékek őrzőjeként szoktuk emlegetni, de már nemcsak a klubokban halványul a nemzeti identitás, hanem sokszor a válogatottakban is, fellángolt a vita Párizsban, hogy ki tekinthető női sportolónak. És akkor az agresszív ideológiától fűtött megnyitóról még nem is beszéltünk.

– Alaptermészetem szerint a derű, a reménykedés meg a jó dolgok híve és embere vagyok. Nem szeretek olyan világmagyarázatokkal kelni meg feküdni, amelyek tönkreteszik az ember optimizmusát. De az is hiba lenne, ha nem látnánk, hogy minden, ami nekünk fontos, totális támadás alatt áll. A politikában is, de a sportban is, a médiában, a szórakoztatóiparban, mindenütt. A nemzeti identitás, amely nélkül egy magyar számára az egész világnak nincs is értelme, olyan támadások alatt áll, olyan inzultusokat szenved el, amik korábban példátlanok voltak. Ami korábban nacionalizmusnak tűnhetett, az ma létkérdés, mint a kenyér. Muszáj patriótaként kiállnunk a hazánk és a nemzeti identitásunk mellett, mert egyébként felemésztik a támadások. Ugyanez a helyzet a nemi identitás kérdésében is. Én még abban a világban születtem, és Magyarország még abban a világban is van, ahol úgy tudjuk, hogy az ember vagy férfi vagy nő. Nyugaton már úgy gondolják, hogy az ember nem bináris lény… Hanem akkor micsoda? Itt óriási bajok vannak, kérem. Ha nem vetjük meg a lábunkat, és nem állunk a sarkunkra, akkor felforgatják azt a világot, amiben a leginkább emberhez méltó életet lehet élni, ahol a nő nő, a francia francia, a magyar magyar, az amerikai meg amerikai. Gyakran lehet hallani az Imagine című Lennon-számot, ami himnuszszerűen bukkant föl egy-egy olimpiai helyszínen is. Elolvasta már valaki annak a szövegét?

– Egy marxista hitvallás.

– Én eleget tettem Lennon fölkérésének: elképzeltem azt a világot, amiről énekel, és nem tetszett. Nem akarok olyan világban élni. Mindig is volt az európai vagy a nyugati ember világában egy önpusztító hajlam, ami a természetes nemzeti, nemi, vallási identitást és kötődést nyűgnek érezve le akarta rúgni, és másokat is meg akart győzni, hogy rúgják le ők is. Természetesen mindenki úgy él, ahogy akar. Ha valaki ezeket le akarja rúgni magáról, rúgja. De itt másról van szó. Világméretű kampány zajlik az értékeink ellen. Na, itt ellen kell állni. Vállalnunk kell magunkat úgy, ahogy vagyunk. Hogy európaiak vagyunk, hogy magyarok vagyunk, hogy keresztények vagyunk, hogy férfiak vagyunk, a nők meg nők. A világ a sportot sem hagyja érintetlenül.

– Ha nem olimpiai év lenne, most alighanem a futballidényt értékelnénk részletesebben. Most csak röviden: mit szól hozzá, hogy soha ennyi magyar csapat nem volt versenyben az európai kupákban a főtáblára kerülésért?

– Elégedetlen vagyok ezzel a helyzettel. Jobb, mint volt, de messze van attól, mint amit akarunk. Szerintem nagyon kell utálni a kormányt, nagyon kell utálni a magyar labdarúgást, talán még a saját hazáját is annak, aki azt akarja mondani, hogy nincsenek pozitív változások ebben a sportágban is. Épelméjű ember ezt nem mondhatja. Arról lehet vitatkozni, sőt kell is, hogy elég tempósan fejlődünk-e. Én azok közé tartozom, akik gyorsabban szeretnének fejlődni. Nem véletlenül hoztuk létre az akadémiai rendszert. Nem véletlenül köteleztem el magam személyesen is az egyik magyar futballakadémia létrehozása mellett. Alig várom, hogy beálljon az az állapot, amikor a magyar élvonalban, nemcsak az NB II-ben, hanem a magyar első osztályban is a tíz mezőnyjátékosból legalább öt magyar. Ma már látom az akadémiákról kikerülő srácokban azt a tehetséget és képességet, hogy legalább tizenkét magyar csapat mezőnyjátékosainak a felét ki lehet állítani ezekből a magyarokból. És nem tesszük. Ideértve még a Puskás Akadémiát is, mi sem tartunk még itt. Amikor majd öt-hat saját nevelésű játékos lesz a gyepen, és négy-öt meg külföldi, akkor mondhatjuk, hogy na, ez már az, amire gondoltunk. Addig is, ahogy a Fradi-tábor mondja: „Még, még, még, ennyi nem elég!”