Migránslázadás volt, támadás a nemzetállam ellen a legendás francia kémfőnök, volt magyar nagykövet szerint

Megdöbbentően őszinte interjút adott Pierre Brochand a Le Figaro-nak – írja az Origo.

Véleménye szerint létfontosságú kérdés, hogy a migránslázadást követően elfogadható jövőképe legyen Franciaországnak és a francia embereknek. Merthogy az nincs. A következetesen bevándorlásellenes, tudását sok szempontból is a gyakorlatból merítő Pierre Brochand 2002 és 2008 között a befolyásos és nagy hatású Külbiztonsági Főigazgatóság főigazgatója volt, röviden ő volt a francia kémfőnök. Sőt, legendás kémfőnöknek tartották. Korábban pedig nagykövetként szolgálta Franciaországot, nevezetesen Magyarországon és Izraelben. Ritkán jelenik meg a médiában, mostani interjújának az az alapvető indoka, hogy a Franciaországban kialakult katasztrofális helyzet miatt úgy érezte, hogy meg kell szólalnia. Jacques Chirac és Nicolas Sarkozy sikeres konzervatív elnökök egykori kémfőnökének szavai rendkívül ritkán jelennek meg a sajtóban. Ennek nem az az oka, hogy a 82 éves Brochand nem akar interjút adni, hanem leginkább amiatt, mert a nemzetközi szinten is jelentős többségben levő baloldali médiumokban nem lehet őszintén vagy tényeken alapulva beszélni a migrációról, az integráció kudarcáról és arról, hogy visszafordíthatatlan folyamatok előtt állunk.

Kétségtelen: Brochand őszintén megosztja véleményét a Franciaországot napok óta lángba borító zavargásokkal összefügésben és, tegyük hozzá, hogy Franciaország és Európa nyugati része számára, nem túlságosan boldog jövőképet fest le.

Brochand úgy véli, hogy az, ami most Franciaországban történik, az az ott élő, nem európai származású fiataloknak a francia nemzetállam elleni támadása. Másképpen: klasszikus migránslázadás.

A helyzet robbant, és ez a bevándorlással kapcsolatos több évtizedes vakság és propaganda eredménye, amelynek következményeit az egykori budapesti francia nagykövet szerint soha nem mérték fel reálisan. Ahogy fogalmaz, egy „végzetes koktél" jött létre a nyitott és a demokrácián alapuló társadalom, valamint a teljesen más kulturális háttérrel rendelkező, népes diaszpórák bevándorlása közötti találkozásból. Pesszimista hangulatú elemzése során könnyen arra a következtésre juthat bárki, hogy már túl késő és Franciaország elesett.

A volt kémfőnök a „Res Publica Alapítvány" által szervezett, „Egy valódi bevándorlási politikáért" című konferencián tartott előadásában nemrégiben arra szólította fel a politikusokat, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint a múltban, és megoldást is javasolt a Franciaország történelmében példátlan válságra.

Érdemes még megemlíteni, hogy Brochand 2022 novemberében megrázó erejű beszédet tartott a Szenátusban, és ebben több megvalósuló/kudarcot vallott forgatókönyvet is elemez a Franciaországot évtizedek óta sújtó ellenőrízetlen és mértéktelen bevándorlással kapcsolatban: a további migráció betiltása és az asszimiláció mellett a tárgyalások (elszalasztott) lehetőségére, vagy a szeparáció bekövetkezésére és a szükségszerűen bekövetkezett konfrontációra is ráirányított a figyelmet.

- mondja a franciák egykori kémfőnöke.

Brochand számba veszi a masszív, ellenőrízetlen bevándorlással szemben lehetséges intézkedéseket. Arról beszél, hogy a „migráció betiltása", azaz a határok lezárása az elővigyázatosság elvének nevében Franciaországban soha nem került komolyan megfontolásra, humanista és a gazdasági megfontolások miatt.

Ugyanígy nagyon gyorsan, önkéntes alapon feladták az „asszimilációt" is, ugyanis a hatalmas migráns tömeget már nem lehetett így kezelni.

Egyrészt, szemben az asszimilációval, az integrációt megvalósító minimális társadalmi szerződés - egyszerűbben fogalmazva: a törvények tiszteletben tartása a „foglalkoztatásért" cserébe - a legtöbb terhet a befogadó országra hárítja, mind a pénzügyi ráfordítások, mind saját elveinek és értékeinek megsértése tekintetében.

Másrészt a munkához való hozzáférést csak a nagyon alacsony képzettségű bevándorlók számára lehet(ne) biztosítani, akik néha sajátos indokok alapján még ezekből a munkákból is kizárják magukat. (És nyilvánvalóan miért is akarna a munka világában elhelyezkedni, amikor az állam bőkezűen osztogatja a segélyeket?)

Ennek eredményeképpen az úgynevezett "integráltak" sokkal kevesebben vannak a bevándorlók között, mint a beilleszkedést elutasító migránsok.

„Ebből következik a „szeparáció", az „elkülönülés", folytatja Brochand, ami aligha meglepő annak ismeretében, hogy az „elkülönülés" minden „multi-társadalom" természetes hajlama, szabálya, ahol mindenki a lábával szavaz és a sajátjaival bújik össze.

Nem ismerek kivételt e szabály alól, különösen akkor nem, ha a közösség tagjai különböző civilizációkhoz tartoznak. Ez a szabály pedig nem más, mint a társadalmi bizalom összeomlása, amelynek fokmérője az uralkodó „sokféleség", pontosabban az, hogy mekkora a keveredés és mennyien vannak a soknemzetű bevándorlók.

Így jutunk el a „diaszpórákhoz", a kemény magot alkotó csoportokhoz, amelyek sem nem asszimilálódnak, sem nem integrálódnak, nem működnek együtt a befogadó társadalommal és ennek következtében a disszidensség kettős dinamikája alakul ki. E folyamat egyik hajtóereje az, hogy nincsenek visszatérési kötöttségek.

E csoport irányítószervezetei nyomás alá helyezi őket, eredeti erkölcseik, meggyőződésük és életmódjuk követését várja el tőlük, miközben egyre inkább eltávolítja őket a befogadó ország normáitól. Ebből egy korábban soha nem látott generációs divergencia is következik, ezt kétségtelenül igazolják a jelenlegi események."

Brochand egyértelműen és tényszerűen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy ezek az enklávék folyamatosan saját lavina-effektust generálnak, a (migráns közösségek) nagyfokú természetes szaporodásának és a jogszabályi környezetnek köszönhetően, hogy mást ne említsünk, mint a családegyesítés gyakorlatát."

A volt francia kémfőnök fontosnak tartja azt is, hogy megvizsgálja a hatalom viszonyát ehhez a kérdéshez. „Ez az elszakadás felé tartó menetelés megdöbbentette elitünket. Gyorsan felismerte a helyzet robbanásveszélyes potenciálját, de ahelyett, hogy megakadályozta volna, és például türelmes, hosszútávú stratégiát hajtott volna végre, rövid távú megfékezésre rendezkedett be, támogatási rendszert vezetett be, majd a tagadás és az eufemizmus füstös diskurzusába burkolózott, egyetlen célt látva a szeme előtt: így akarta megvásárolni a társadalmi békét, napról napra élve".

„De mindig ugyanaz a régi lemez forog. Amikor a diaszpórák mértéktelenül felduzzadnak (2005 óta legalább 5 millió további bevándorlót fogadtak be), és elérik azt a kritikus tömeget, amely ráébreszti őket ellenállhatatlan erejükre, vagy amikor a többségi táradalom részéről tett kompromisszumok és egyoldalú engedmények a gyengeség beismeréseivé válnak, akkor ez túlkapásra sarkallja a diaszpórákat. Egymással versengő, szuverén ellentársadalmak jönnek létre ugyanabban az egy és oszthatatlan térben. Ez az az a pillanat, amikor, ahogy Brochand találóan fogalmazott, „lerepül a fazék teteje és felrobban..."

A 2005-ös, három hétig tartó durva lázadásokat Brochand tanulságokkal teli figyelmeztetésnek tekinti, de sajnos, ahogy fogalmazott, „nem vették komolyan azt, ami történt. „Várospolitikával" próbálták felszámolni a lázadást, az elmúlt jó néhány nap pedig egyszerűen ennek a vakságnak a betetőzése volt".

Párhuzamot von a mai és a 2005-ös országos szintű lázadások között is, erről ezt mondja:

„Őszinte akarok lenni az olvasókkal. Nincs olyan információm, amit ők ne tudnának. Két nagyon egyszerű elv szerint próbálom elemezni a dolgokat: először is, az okok következményekhez vezetnek („megtörténik, aminek meg kell történnie"), másodszor, egy adott konfliktushelyzetet döntően az erőviszonyok alapján lehet értékelni.

Érdemes megjegyezni, hogy az elszigetelt zavargások negyven éve mindennaposak az ország valamennyi szegletében, ezeket technokrata nyelven „városi erőszak"-nak nevezték el és ez olyannyira így maradt, hogy ma már senki sem fordít figyelmet ezekre a kisebb- nagyobb összecsapásokra, bandaháborúkra, kábítószerelosztási területekért folyó harcokra, mintha ezek a táj részei lennének. Mintha ez lenne a normalitás.

- mondja Brochand.

„Az ország 2005-ös lángba borítása arra tanított meg bennünket, hogy elég egy szikra, hogy lángba boruljon az erdő. Ezekben a napokban sok mindent láttunk abból, ami tizennyolc évvel ezlőtt is megtörtént.

Az 1789-es forradalom óta ilyesmi nem történt a francia városokban.

Brochand a poliform, többoldalú erőszak kategóriáját hozza fel példának, amikor a mostani lázadásokat kiváltó végzetes rendőrségi „baklövést" (ürügyet) elemezi. Három tulajdonsága van szerinte a mostani erőszaknak:

(1) „metapolitikai" (azaz minden ellen irányul, ami Franciaországot és az államot képviseli)

(2) haszonelvű (nagyszabású fosztogatás, tehát anyagi haszonszerzés a célja) és

(3) indokolatlan (nihilista vandalizmus jellemzi). Az elkövetők ugyanazok, mint mindig, a külvárosok fiataljai, akik a „legerősebb győz" törvényét képviselik.

Kísérteties a hasonlóság azokkal a faji zavargásokkal, amelyeket az amerikai gettókban figyelhetünk meg. Ugyanaz a kizárólag városi környezet és az éjszaka utáni ugyanolyan vonzalom jellemzi a francia lázadásokat, mint ahogy a világ összes gerillaharca működik, de van egy komoly eltérés is: a halált okozó lőfegyverek használata tekintetében az USA jóval megengedőbb, eltér a francia gyakorlattól. A mi rendfenntartó erőink a maximális mozgósítás ellenére is erőtlenek. Továbbra is szeretnénk hinni abban, hogy ez a robbanás spontánnak tekinthető, a felkelők mögött nem áll „nemzeti koordinátor" vagy „militáns csoport", sem egy központi bizottság vagy iszlám döntő-bizottság, sem a drogkereskedők szindikátusa - mondja Brochand.

Azt sem látjuk igazán, hogy a „Black Lives Matter" (Fekete életek számítanak) mozgalomhoz hasonló hatású és kitartású mozgalom jött volna létre, a 2005-ös zavargások mögött álló Traoré-klán inkább egy paródia volt, semmint komoly kísérlet erre.

Nemcsak a szélsőséges, Franciaország behódolásán dolgozó szalafista iszlám hívőkkel, de a szélsőbaloldali, kommunista Mélenchon-nal és pártjával (Engedetlen Franciaország, „Insoumis") is szoros kapcsolatot tartanak.

De a múlttal való hasonlóságokon túl a különbségek is szembetűnőek, állítja az egykori kémfőnök, aki mind "mennyiségi", mind "minőségi" növekedést tapasztalt 2005-höz képest.

Sajnos nincsenek pontos számaink arról, hogy hányan vettek részt ezeben a kegyetlen lázadásokban, de a szám nagyjából 100 000 és 200 000 fő közé tehető (az éjszakánként elfogott személyek számának optimista, 1%-os arányát alkalmazva). (Más források akár a 400 ezres tömeget is elképzelhetőnek tartják.)

Ami biztos: abszolút kétségesé teszi a médiumok és a baloldali, ultraliberális politikusok által közkedvelt „csekély kisebbség" közhelyét.

„De más lett a zavargások dinamikája is - tér át Brochand a változások minőségi elemzésére, - mégpedig legalább három irányban. Az első a közösségi hálók és platformok megnövekedett szerepe, amelyek egyszerre váltak az események felgyorsítóivá és a valós idejű átláthatóság multiplikátorává. Nehéz mérni ezt a hatást, de valószínűleg jelentős.

A második példátlan változás az, hogy a zavargások a nagyon kis, korábban csendes, vidéki városokban is elterjedtek, ami aggasztóan tükrözi a bevándorlás jelenlétét az egész országban, és ez ráadásul a hatóságok és a kormány ösztönzésére történt és történik továbbra is.

Végül a harmadik változás, és talán ez a legszentségtörőbb Brochand szerint, a rombolás, az erőszak és a lázadás behatolt a nagyvárosok központjaiba, beleértve Párizst is, egészen a Champs-Élysées-ig – ami eddig egy hipervédett zónának számított."

„De az eltérések listáját kiegészíthetnénk azzal is, hogy itt-ott európai származású, politizáló gengszterek is harcba szálltak. Egyenlőre még nem látszik, hogy a különböző „harcok összekapcsolódnának", azaz a „fekete blokkos" szélsőbalos anarchisták, vagy a szakszervezetek most még párhuzamosan rombolnak és gyújtogatnak, mindenesetre egyikük sem rendelkezik a jövőre vonatkozó tervekkel, lényegében mindannyian egy elszabadult, fiatalkorú tömegek részei. Viszont egyaránt túlterhelik a rendőrséget."

Brochand tényként könyveli el, hogy „lázadásoknak ezek az új elemei egy gyönyörű álomból ébresztették fel mindazokat, akik eddig nem érezték magukat érintettnek vagy nem vették figyelembe a vészharangok kongását. Mindenkinek meg kell majd barátkoznia azzal a ténnyel, hogy vannak, akik tévedtek, másoknak pedig igazuk volt, és hogy a „szélsőjobboldallal történő riogatás" egyáltalán nem tekinthető többé az „intellektuális becsületesség" jelének.

Amikor ez a láz majd lecsillapodik - mert fog, az biztos, ugyanis a szélsőségekbe való felemelkedés után mindig ez történik -, a történelem fogaskereke újabb fordulatot tesz, és már nem lesz visszatérés, a társadalmi ellenségeskedésnek egy olyan szintjére jutunk el, amely még a jelenlegi robbanást kiváltó okoknál is intenzívebbek lesznek. Nem is olyan régen néhány rosszindulatú gondolkodó a külvárosokban lejátszódó „macska-egér játékot" egyszerűen a gyarmatokon lezajló tragédiák bohózatszerű újrajátszásának tekintette, de attól tartok, hogy ennek az eredetileg Marx-tól eredő gúnynak már nincs itt az ideje." véli Brochand.

A beszélgetésnek ezen a pontján Brochand két rendkívül fontos kérdést tesz fel.

- hangzik a sokat tapasztalt, migrációval már évtizedek óta foglalkozó egykori kémfőnök lesújtó válasza. (És őt igazolja, hogy Macron június végén újabb, nevetséges „külvárosi megoldási tervről" beszélt.)

Arra a kérdésre, hogy vajon most polgárháború zajlik-e Franciaországban, Brochand nem válaszol egyértelmű igennel vagy nemmel.

„Kétségtelenül vannak „polgárháborúra" utaló jelek, ennek ellenére két okból kifolyólag is elutasítanám ezt a kifejezést. A háború „szervezett csoportok" közötti „fegyveres" és „véres" harcra utal: e három kritérium szempontjából egyiknek sem felel meg a helyzet, még akkor sem, ha illetlenség lenne elfelejteni, hogy a rendőrség sok áldozatot szenvedett el.

Másfelől, ami a polgárháború előtagját illeti, azaz a „polgárt", ez a jelző ugyanazon állam polgáraira vonatkozik, és vannak afelől kétségeim, hogy ez így lenne, a lázadásokban ugyanis sok külföldi is érintett. De azért sem gondolom, hogy így lenne, mert – és itt megkockáztatom azt, hogy sokakat megdöbbentek majd - a kettős állampolgárokat és a Franciaország intézményeit megtámadó állampolgárokat én kizárom abból, amit nemzetközösségnek nevezünk. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság túlnyomó többsége, tétlenül hallgatva a távolból figyeli az eseményeket. Az egyetlen közös kapocs a közösségek között az a vágy, hogy minél többet fogyasszunk. Egyesek ezt a vásárlóerőn keresztül értékelik, mások pedig csak rohangáló patkányok befogását látja a fogyasztói társadalomban.

A polgárháború mellett az elmúlt napokban számos más név is felbukkant. Kevés információval rendelkezem, így nem tudok dönteni abban, hogy „lázadás" vagy a „felkelés" történt. Ezek ugyanis összehangolt és előkészített akciót feltételeznének, bár – nincs mit tagadni - könnyen felismerhetők az erre utaló jelek is. A résztvevők több rétegét lehet azonosítani, a nagyon fiatal, vidám, a debilitással határos tinédzserektől kezdve a sokkal profibb, szélsőbaloldali, anarchista „fekete ruhásokig", akik úgy tűnik, pontosan tudják, hogy mit csinálnak.

Ami a „felkelést" illeti, annak a fennálló hatalom megdöntése a célja, ebből az aspektusból sem tudom megerősíteni, hogy valóban arról lenne szó. A „felkelés" jelenleg kizárólag „rombolásra és lopásra" korlátozódik (ez lehetne akár az események mottója is), anélkül, hogy a legcsekélyebb alternatív megoldást javasolnák: a tiltakozás radikális, de nem lát a saját orra hegyénél tovább."

A „gerillaharc” vagy az „összecsapások” fogalma releváns lehet, de ezek csak cselekvési módok, akárcsak a terrorizmus.

A magam részéről úgy írnám le inkább ezt a katasztrófát, mint „a francia nemzetállam ellen a területén jelenlévő nem európai származású fiatalok jelentős részének „felkelése" vagy „fellázadása".

A fő tét a legitim erőszak monopóliuma. Bizonyára bonyolultnak hangzik ez a megfogalmazás, de számomra úgy tűnik, hogy a lehető legjobban leírja a szétesésnek azt a szakaszát, ahová eljutottunk. Vagyis, az egykori kémfőnök arról beszél: migránslázadásról van szó.

A Le Figaro szembesíti Brochand-t azzal, amit korábban a Szenátusban mondott: A cselekvésnek két előfeltétele van: a statisztikai átláthatóság és a megfélemlítő retorika elutasítása.

Utóbbival kapcsolatban Brochand arra emlékezteti olvasóit, hogy a „megfélemlítő retorika" kifejezéssel semmiképpen sem a zavargókra utalt, akiket egyébként sem hat meg semmi, hanem azokra, akik a vihar közeledtével riadót akartak fújni, de akiket ezzel az eszközzel próbáltak elhallgattatni.

Másképp fogalmazva Brochand arra utal, hogy azokat, akik beszélni mernek a migrációs veszélyről, a döntően ultraliberális és baloldali médiumokban azzal vádolnak meg, hogy „megfélemlítő retorikát" használnak, és a szólás-sajtó szabadságot más országokban árgus szemekkel figyelő és „védő" liberális, az Európai Bizottsághoz közeli "elit" elnémítja, cenzúrázza vagy akár be is tiltja őket.

Megdöbbentő erővel és nyíltsággal mondja Brochand, hogy „ha eljutottunk idáig, annak az az uralkodó ideológia is az oka, sőt, talán az a legfontosabb oka, hogy (a baloldali elit) a fél évszázada zajló tömeges bevándorlást folyamatosan visszaigazolta, támogatta, sőt dicsőítette." 

-teszi hozzá.

Akkoriban azt hittük, hogy az emberi emancipáció új lépését tesszük meg azzal, hogy a modern nemzetállamból az „Egyének Társadalmába" lépünk át, más szóval áttérünk a kollektív önrendelkezésről annak egyéni változatára. Ezt az átmenetet azóta is minden „vezetőnk", tehát az elit lelkiismeret-furdalás nélkül támogatja. Ezzel egyidejűleg azonban egy gigantikus, szétnyíló „ollóeffektust" hoztunk létre azzal, hogy egyszerre két, egymással egyáltalán nem összeegyeztethető folyamatot indítottunk el."

Így magyarázza Brochand ezt a megállapítását.

„Az Egyének társadalma" egyfelől új prioritásokat tűzött napirendre. Az egyik pozitív volt (a szabad és egyenlő, rögzített kötelékek nélkül élő egyének magánboldogságához való jogát hirdette meg egy differenciálatlan, globális térben), a másik negatív volt (a hagyományos állam paradigmájának dekonstrukcióját indította el, és eszménye megvalósulásának utolsó akadályát a határok által felosztott térben látja).

Igazából egy tündérmeséről van szó, amely egy őrült előfeltevésen alapul, ahol minden megfeleltethető egymásnak, emiatt pusztán egymással felcserélhető olyan egyének közötti eljárási kérdésről van szó, akiknek nincs kollektív identitásuk, akik nem vesznek tudomást az általuk létrehozott ellenségeskedésről, és akiknek egyetlen horizontja és a célja van, egy osztatlan, határok nélküli bolygó.

Úgy is lehetne mondani, hogy a gyakorlatban egy olyan poszt-politikai konstrukcióval kerültünk szembe, amely állandóan borotvaélen táncol és amelyet genetikailag fenyeget a „mindenki háborúja mindenki ellen", és ezért rendkívül sebezhető bárkivel szemben, aki nem egy hedonista, halk szavú, alkalmazkodó nagyvárosi baloldali-liberális gondolkodású bohém burzsoá (francia szleng kifejezéssel „bobo"), aki már megbékélt mindennel és annak az ellenkezőjével is. Röviden: egy „nyitott" társadalom jött létre, amely azonban csakis és kizárólag akkor maradhat fenn, ha megőrzi homogenitását és konformizmusát, azaz más szóval, ha „zárt" marad!

„Annál is inkább igaz ez, folytatja Brochand, mert az Egyének társadalma egy szabályos öngyilkos lendülettel beengedte az ablakon azokat a kollektív identitásokat, amelyeket valójában ki kellett volna dobnia, mégpedig kétféleképpen:

Egyfelől a naív, „kedves bobo" helyébe a „gonosz wokista" lépett, aki az új helyzetet kevésbé az önmegvalósítás lehetőségének, mint inkább a sértődött, „elnyomott" kisebbségek visszamenőleges jóvátételi lehetőségének tekinti. Másfelől ez a (tegyük hozzá: Soros-féle) „nyitott társadalom" szélesre tárja a kapukat azok előtt akik a „föld elátkozottjai"-ként, az egyéni jogok nevében érkeznek hozzánk a harmadik világból majd heteronóm és endogám „közösségekként” telepednek le nálunk. Valójában tehát a kör négyszögesítését látjuk, egy felhígult, jóindulatú és befogadó társadalmat, amelyet szándékosan megfosztottak a történelem által rá hagyományozott önvédelmi eszközöktől, és amelyet egy saját magára irányított gigantikus meteorit fenyeket.

Másképpen a „tegnapról és máshonnan származó teljesség" belerohan az „innen levő és mostani üresség" anómiájába.

- teszi fel következő kérdését Bronchard.

A "logosz" (szavak) elveszítették értelmüket. Ide tartozik az, ahogy a bevándorlásról beszélnek (hazudoznak), amely „nem is létezik"; vagy „mindig is létezett"; vagy „még el se kezdődött"; vagy „elkerülhetetlen, sőt, erkölcsi kötelesség", „gazdasági imperatívusz"; „csak a pénzügyi forrásokat kell biztosítanunk hozzá"; vagy „már úgyis itt vannak"; „nem tehetünk ellene semmit"; „éppen olyan franciák, mint te meg én, stb.".

Az „ethosz" hasonlóképpen nevetségessé vált, mihelyst kapcsolatba került a valósággal. Itt ezek a kifejezések sorolhatók a bevándorláshoz: az „együttélés" és a „társadalmi keveredés" parancsa; a „gazdag sokszínűség" és a „testvériség elve", mind-mind csak hiábavaló szavak, sőt oximoronok lettek, amelyek gúnyolódásra adnak okot. Ami pedig a „köztársasági értékek követésére" való felhívást illeti, ez mára teljesen kiüresedett és még a legelszántabbakat is kifárasztotta. Az igazság az, hogy mindaz, amit a nemzetnek sikerült a közös próbatételek révén „közös tisztességgé" alakítania, ma már nem több, mint egy megrendezett rituálé.

„Egy egyszerű szó – a „rasszizmus” – csapdájába estünk, amelynek elferdítették eredeti jelentését.”

- mondja Brochand.

Ezért a „rasszizmus" vádja válik a rendszer alapkövévé, amely abban merül ki, hogy állandóan a francia népet vádoljuk, amelyet „komoly és alátámasztó bizonyítékokkal" okolnak a világ összes szerencsétlenségéért: a világháborúkért, a gyarmatosításért, az antiszemita népirtásért, és most a globális felmelegedésért, vagy azért, mert közömbösséget mutat, ha valaki vízbe fullad. Az a cél, hogy az emberek elméjét egy szűk folyosóra szorítsák, lekorlátozzák, ahol a jogállamiság (az Egyéni társadalom másik neve) határoz meg mindent, ami szükséges. Tehát, hogy megakadályozzák az „eltéréseket" vagy a folyosón kívüli „sárga" vagy „piros vonalak" átlépését, társadalmi halálbüntetést vezettek be, amely kevésbé fájdalmas, mint a fizikai, de ugyanolyan hatékony, és kizárólag azokat sújtja, akik visszaesőként az „idegengyűlölet" bűnébe esnek.

Ide jutottunk tehát, ahhoz az egy egyszerű szóhoz, hogy „rasszizmus" – bele estünk ennek a csapdájába.

De tudni kell, hogy ezt a szót eltérítették eredeti jelentésétől, azért, hogy mindazokra ki lehessen mondani, akik megkérdőjelezik, hogy az általam most leírt ideológia a szakadékba vezet minket.

"Azaz mindenki, aki kritizálja a migrációt, vagy rámutat annak veszélyeire, arra rásütik a rasszizmus bélyegét."

"Igaz, ez a zsarolás eddig csodálatosan sikeres volt. De vajon képes lesz-e ismét ellenállni a valóság félelmetes tagadásának, amely megmutatja, hogy a leggyűlölködőbbek, vagy ha úgy tetszik, a „rasszisták" nem azok, akiknek hisszük őket vagy akikre rásütik ezt a bélyeget?"

Már a mostani „lázadás" első néhány órájának sokkja után szomorúan állapíthattuk meg, hogy a papagájkórus nagyon gyorsan visszatért az éterbe és a képernyőkre (és bárkit, aki kritikát fogalmazott meg, lerasszistáztak, ideértve az emberek életét és vagyonát védő, intézkedő rendőröket is). Másrészt, nem kételkedem abban, hogy a franciák többsége mit „gondol odalent, a mélyben".

Címlapfotó: Twitter/@F_Desouche