Napi tény: Miért esszük ezeket az ételeket karácsonykor?

A magyarok körében csakúgy, mint régen, ma is tájegységenként változó, mi kerül a szépen megterített karácsonyi asztalra, néhány fogás azonban egészen biztosan helyet kap rajta régiótól függetlenül.

Őseink elsősorban olyan ételeket fogyasztottak a kereszténység egyik legnagyobb ünnepén, amelyektől azt remélték, bőséget hoznak a családra. Így vált népszerűvé a bab, a lencse, a mák és a dió is. A hal már az újabb idők terméke, a szimbólum viszont változatlan, pikkelyei a gazdagságot jelképezik.

Általában paszulylevest, utána pedig mákos csíkot ettek szenteste, a főételből pedig egy kis adagot az asztalon hagytak éjszakára, hogy ha ellátogatnának otthonukba az angyalok, esetleg meghalt szeretteik, ne várják őket „üres kézzel”.

A mákos tészta után rendszerint egy almát annyi cikkre vágtak, ahányan helyet foglaltak az asztalnál. Ez arra volt hivatott, hogy ha a család valamelyik tagja eltévedne, eszébe jusson, kikkel ette együtt az almát karácsonykor, és így hazataláljon.

Ezt követően mézbe mártott fokhagymával fűszerezték meg a szentestét, mert ez hitük szerint megvédte a családot a torokfájástól – ez még ma is elterjedt gyógymód –, ezzel együtt az élet édességére emlékeztett őket.

A fotó illusztráció: TV2 archív

Dió is gyakran került a karácsonyi asztalra, amely a rontás ellen volt kitűnő. A megmaradt morzsát pedig összegyűjtötték, majd az állatoknak adták, hogy ők se maradjanak ki a termékenység és az egészség áldásaiból.

Karácsony első napján a disznóból készült ételeket preferálták, ugyanis a malac előrefelé túr, így a család előbbrejutását segíti. Ellenben a szárnyasok tiltólistán voltak, mivel elkaparják a szerencsét.

Ennek fényében aligha meglepő, hogy a töltött káposzta ma is a karácsony slágerfogása. Elődje századokkal ezelőtt egyfajta káposztás hús lehetett, amelyre legkorábban Misztótfalusi Kis Miklós 1695-ben megjelent Szakácsmesterségnek könyvecskéjében találunk utalást.

A mákos guba és a mákos bejgli az egykori paraszti kultúra lenyomata, utóbbi Sziléziából indult el hódító útjára, és találta meg a magyar konyhát is a XIX. században.