november
15.
Albert, Lipót
EUR: 333.76
USD: 303.39
Kövessen minket!
Bejelentkezés

Tvrtko Blog

Tvrtko blog: ˝hát téged nem tudtak megölni˝
2015. október 29. 14:30

Tvrtko blog: ˝hát téged nem tudtak megölni˝

Megnéztem a ˝Mentőexpedíció˝ című filmet a moziban Matt Damonnal és a többi nagyszerű színésszel. Igazán remek alkotás, nem véletlenül lett kasszasiker világszerte a hollywoodi szuperprodukcióból. Volt abban a filmben egy jelenet, amely a szívemig hatolt. Hogy miért? Mert már láttam egyszer, 24 éve, és nem a moziban.

A filmvásznon a Marson ragadt és kilátástalan helyzetbe kerülő űrhajós krumplit kezd termeszteni a túlélésért egy sátorban, a jelenet pedig arról szól, hogy észreveszi az első rügyező gumó pici leveleit, majd lehajol azokhoz és szinte szerelmes érintéssel simogatja meg őket. A pici életet a semmi közepén. Én pedig majdnem elsírtam magam, pedig nem vagyok az a mozifilmen bőgő fajta.

A helyszín Kelet-Szlavónia, az akkori Jugoszlávia, ma Horvátország keleti fele 1991 őszén. A háború brutális méreteket öltött, az Eszékhez közeli pici magyar falu, Szentlászló (Laslovo) ütközőzónává vált. Az ottani katolikus templom tornyát több találat is érte, a közeli szerb településről folyamatosan lőtték a szabadcsapatok a horvátországi magyarok egyik központját.

Én az Eszéki Rádió pincéjében éltem, egy zongora alatt aludtam. A helyi magyar adás több munkatársa is elmenekült a békésebb világba, ezért egy igazi szedett-vedett társaság, a mai napig azt mondom: a legnagyobb csapat készítette el a magyar műsort. Volt közöttünk operaénekes, villanyszerelő, nyugdíjas óvónő, meg bennrekedt tini. Ez utóbbi én magam. Sírva hívtam Budapestet, hogy mentsenek ki, anyukám meg engem hívott, hogy azonnal menjek haza. Mondtam neki: ˝mennék én, csak körbevett a néphadsereg˝. Aztán már telefon sem nagyon volt. Maradtam. Az éjszakai elsötétítés városában, ahol megtanultam töksötétben, lámpa nélkül vezetni, hangosan hatig számolva egyszer felnyomni a reflektort, amivel beláttam a következő számolásig megteendő utat. Megtanultam örülni a bombázások nélküli nap örömének, megtanultam temetés után pár perccel felkonferálni, tanultam tudósítani, híreket gyűjteni, rejtjelen üzeneteket küldeni:

Vadrózsa üzeni kikericsnek, hogy otthon mindenki jól van, találkozunk Harkányban a szokott helyen.

Hogy miért kellettek ezek a fura üzenetek? Mert a család egyik fele a megszállt területeken élt, és hát a milícia is hallhatta az adásunkat.

Dragan Devetak meghalt. Fiatal fiú volt. Ránk is vigyázott. agyonlőtték. Dárkó aknagránátot kapott a rádiónk udvarán. Lángolt akkor minden. Dárkó volt a zenei szerkesztő. Aznap nem volt zene. Másnap már volt. Frissen műtve, súlyos sérülésekkel, felkötött kézzel is jött. Jönnie kellett. Addig Jánosi Karcsi kezelte a pultot, egyetlen kezével.

Éjszaka rohanni, futás közben halotton átesni, halott gyermekére boruló anyát látni, nincs ennél szörnyűbb. S én alig beszélek erről. Előadásaimon rengeteg a nevetés, izgalmas kaland Észak-Korea, a vérfagyasztó Csernobil, megható a világ utolsó hadifoglyának hazatérése, gyönyörűségesen megkapó a Szahara valósága, a Jégsziget magánya, kacagtató a világ legbugyutább diktátorának törvénytára. Azé, aki még a január hónapot is magáról neveztette el. Áprilist meg az édesanyjáról. Én pedig állok a színpadon és mesélek. Mesélek minderről és mindenről, hogy az emberek megérinthessék a sokszínű világot. Mesélem utazásaim kalandjait, mások történeteit, ám a magamét nem.

19 éves voltam. Egy háborúban tanultam meg élni. Élni és nem panaszkodni. Mert aki azt látta, többé már nem húzza fel magát a hülye főnökön, a mogorva szomszédon vagy a forgalmi dugón. És mégis, miért meséltem most el mindezt?

Azon az őszi, 24 évvel ezelőtti napon ott álltam egy porig rombolt ház udvarán, a szétlőtt tornyú templom mellett, Szentlászlón, a magyarok falujában. Egy idős asszony révedt a távolba az udvaron. Mindene odalett, rokonait lőtték le, háza megsemmisült. Aprócska kertje végén, a törmelékek között észrevett valamit. Egy picike virágot. Ráncos kezeivel, óvatos mozdulataival tette arrébb a háborús romokat, kiszabadítva a növényt a pusztulásból. Ki a napfényre. Amikor már látszott a virág feje, megsimogatta, és gyönyörű hangján annyit mondott neki:

Hát téged nem tudtak megölni…!

Megkapó pillanat volt, sosem felejthető. Az asszony keze gondoskodón, szeretettel simogat egy pici virágot. A nénit nem Matt Damonnak hívták és nem a filmvászonról lépett elő. Nem kapott Oscar-díjat, más elismerést sem. Ő egyszerűen talált valamit, ami segít neki a túlélésben. S nekem segített erősebbnek lennem. Az a néni a háború viharában tényleg élni tanított.

Soha sem csak újságíró akartam lenni. Ember akartam lenni. Minden egyes történetem, minden egyes interjúm során ez jut eszembe. Az idős asszony tanított meg rá…




Mások ezeket is megnézték


vujity tvrtko tvrtko blog jugoszlávia háború balkáni háború virág matt damon mentőexpedíció film mozi hollywood

Kövesse csak az Önt érdeklő témákat! A + jelre klikkelve felveheti az adott témát a követett témák közé. Ettől kezdve bárhol az oldalunkon a „Követett témák”-ra klikkel, ott már csak az Önt érdeklő tartalmakat látja majd.





További hírek





MŰSORÚJSÁG    
Most
Később

© 2019 TV2 Zrt.
A tények.hu felületén megjelenő illusztrációk egy részének forrása: Europress fotóügynökség


Powered by Neoport Core CMS engine



Friss Népszerű Követett
Friss Legnépszerűbb Követett Közelben Időjárás
Hagyományos Hírtérkép Idővonal